udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
2
találat
lapozás: 1-2
Névmutató:
Applebaum, Anne
2005. június 28.
2003-ban George W. Bush elnök lengyelországi látogatása során időt szakított arra, hogy elmenjen Auschwitzba, és meglátogassa az emberiség elleni támadás egyik legirtózatosabb színhelyét. A következő nap Bush Szentpéterváron tartózkodott, de nem ment el a várostól húsz mérföldre fekvő Szoloveckij-szigetekig, a Gulag első táboráig, nem szólította fel a világot arra, hogy emlékezzenek azokra a milliókra, akik a szovjet koncentrációs táborokban pusztultak el, még mielőtt Auschwitzot létrehozták volna, és miután Auschwitzot már régen lerombolták. „A szovjet kommunizmus áldozatai, akiknek száma messze meghaladja a Hitler táboraiban elpusztultakét, és azok családjai áldást sem kaptak a szabad világ vezetőjétől” – kezdte Michael McFoul politológus könyvismertetését a The New York Timesban, és azt ajánlja nemcsak Bushnak, de a kollektív amnéziában szenvedő Nyugat többi vezetőjének is, hogy olvassák Anne Applebaum A Gulag története című könyvét. A Gulag története 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban és Angliában, azóta több mint két tucat nyelven adták ki. Anne Applebaum, a The Washington Post főmunkatársa elmondta, három fő oka volt, amiért a Nyugat igyekezett elfeledkezni erről a tragédiáról. Egyik ok, hogy a szovjet rendszer évtizedekig gondosan elzárt minden dokumentumot. A Gulagról nem készült fotó, film, ami az embereket felrázta volna. A lágerek helyszínét nem lehetett látogatni, a tanúk, túlélők nem beszélhettek. A mai napig sincs olyan megrázó képsor, mint amilyen a hitleri haláltáborokról készült. A Nyugat köztudatába nem jutott el a Gulag. A másik ok a II. világháború megítélésében gyökerezik. A szövetséges hatalmak meg kívánták őrizni a dicsőséges, felszabadító imázst. Nehéz lenne bevallani, hogy az egyik véreskezű diktátor, Sztálin segítségével győzték le a másik népirtót, Hitlert. A harmadik, talán legfontosabb ok a nyugati baloldali értelmiség kritika nélküli hozzáállása. Azok, akik évtizedekig fáradoztak azon, hogy a szocialista eszméket Nyugatra importálják, attól tartottak, hogy a szovjet rendszer bármely elemének bírálata magára az eszmére vetődött volna rá. A ’60-as években napvilágot látott Szolzsenyicin-kisregény, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, majd a ’70-es években kiadott Gulag-könyve kisebbfajta lázadást okozott, különösen a francia értelmiség körében. Sartre írta Camus-nek, hogy ugyan tűrhetetlennek tartja a lágereket, de még tűrhetetlenebb, ahogyan azokat a burzsoá sajtó szocialistaellenes propagandacélokra akarja felhasználni. A közvélemény a mai napig is a sztálini időkhöz köti a Gulagot, holott időben és térben lényegesen kiterjedtebb volt. Applebaum hangsúlyozta: a XX. század leghosszabb, azaz 1918-tól 1989-ig, Lenintől Gorbacsovig tartó koncentrációstábor-hálózatáról volt szó. Nehéz számokat mondani, de ez alatt az idő alatt hozzávetőlegesen 18 millióan kerültek a lágerekbe, ehhez jön az a 6–7 millió, akiket száműzetésbe küldtek, és hozzáadhatjuk azokat, akiket még a táborba való kerülés előtt meggyilkoltak. A Gulag az egész országot behálózta, a Balti-tengertől Szibériáig, a Fehér-tengertől a Kaszpi-tóig. Voltak lágerek nagyvárosokban, és voltak közép-ázsiai eldugott településeken. A két rendszer valahol kapcsolatban állt. Hitler tudott a szovjet börtönökről, Sztálin ismerte a náci haláltáborokat. A nácik célirányosan elsősorban a zsidókat üldözték, addig a szovjet rendszer ,,ellenségképébe” mindenki beleférhetett, minden etnikum, réteg, a régi rendszer tagjaitól szabotőrökig, kulákoktól külföldi ügynökökig, lengyelektől zsidókig. A vérengzések csúcspontján már semmi logika sem volt, kiket, miért börtönöztek be. A Gulag börtöneit nem megsemmisítő tábornak szánták, az más kérdés, hányan haltak bele a börtönéletbe, azokba a munkatáborokba, ahol állati sorban tartották őket. A legnagyobb probléma, hogy a Gulag története nem lett része a köztudatnak, a tömegkultúrának. Számos sikeres filmadaptáció dolgozta fel a holokausztot. Ezzel szemben a szovjet rendszerről James Bond-, Rambo-kalandfilmeket láthat a néző a szovjet ellenség karikatúrafiguráival. /Balla Eszter (Heti Válasz, Budapest, máj. 12.): A háló. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./2011. május 7.
Elkobzott életek
A Gulag-szigetvilág fogolytáborai nem csupán a megtorlást szolgálták. Mint minden totalitárius uralom, úgy a kommunizmus is kíméletlenül bánt mindenkivel, akit a rendszer ellenségének kiáltottak ki. Amellett, hogy a munkatáborokban a hadifoglyok teherbírását a végsõkig kihasználták, nagy gondot fordítottak testi-lelki megalázásukra is. Akik megjárták az orosz hadifogságot, több mint fél évszázad után sem szívesen beszélnek a rabságban eltöltött évekrõl. Szûkszavúan, vontatottan válaszolnak a feltett kérdésekre. Székely Mihály és Cseke Sándor is nehezen mesél a félig-meddig eltemetett múltról.
A táborokban végbement borzalmak ellenére az orosz lágerek rémségei nem jutottak el a mûvelt nyugathoz kellõ nyomatékkal. A szovjet államhatalom évtizedekig elzárt mindenféle adatot, dokumentumot, így a mai napig sem lehet pontosan meghatározni a foglyok, illetve a táborokban elhunyt személyek létszámát. A nyilvántartásra amúgy sem fordítottak az oroszok túl nagy gondot. Anne Applebaum amerikai történész szerint a Gulag az egész Szovjetuniót behálózta, a Balti-tengertõl Szibériáig, a Fehér-tengertõl a Kaszpi-tóig. Lágereket létesítettek nagyvárosokban, és Közép-Ázsia eldugott településein egyaránt. Nem csupán a megfélemlítés nyílt eszközeiként mûködtek a fogolytáborok, hanem a gazdaság legfontosabb tartópilléreiként is.
Székely Mihály tekintete elfelhõsödik, ahogy felidézi a háború emlékeit. Bajtársaival együtt 1941-ben hívták be katonának. A székely legényeknek elõször egy átképzésen kellett átesniük, mielõtt kivezényelték õket a frontra. Valahogy úgy érezhették magukat õk is, mint azok a székelyek, akikrõl Wass Albert ír a Tizenhárom almafacímû regényében. Egy hivatalnok szegezi a kérdést a legényeknek:
- Maguk is átképzõsök?
- Tudtommal csak székelyek, de mától kezdve semmi se lehetetlen - válaszolták azok.
Átképzésen azok a honvédek vettek részt, akik 1940. szeptember 15-e elõtt a román királyi haderõben teljesítettek katonai szolgálatot. Az intézmény szükségességét az indokolta, hogy a magyar királyi honvédség felszerelése, fegyverzete, illetve mentalitása teljesen eltért a románokétól. Az átképzés sokkal rövidebb ideig - általában egy hónapig - tartott, mint a tényleges szolgálat.
Ilyen elõzmények után a lengyel frontra vezényelték ki Székely Mihályt. Az õ csapata szállította a lõszert az elsõ vonalra. A túlerõ miatt egészen Egerig vonultak vissza, ahol fogságba estek. A foksányi gyûjtõközpontba szállították a magyar katonákat, majd több hónapon át embertelen körülmények között tartották fogva õket. Nagy istállókba terelték a tömeget, ahol a higiénia teljes mértékû hiánya miatt szinte megették õket a tetvek. Néhány hét után már elviselhetetlenné vált a foglyok számára a bezártság. Amikor már végképp elcsigázott állapotba jutottak, 1943 karácsonya elõtt elõállt egy tiszt, és így szólt hozzájuk:
- Ki az, aki Oroszországba szeretne menni közületek? Ott meleg ételt kaptok, tisztességes ellátást, rendes munkát, és nemsokára haza is mehettek.
Sok választásuk amúgy sem lett volna a raboknak, de már nem bírták tovább. Nem számított, hogy hova, csak menjenek. Az orosz katonák beterelték a foglyokat a vagonokba, néha hatvanan, vagy még annál is többen zsúfolódtak be a szerelvénybe. Aludni csak talpon állva lehetett, egymásnak feszülve. A napi fejadagjuk némi száraz kenyér, és egy maréknyi cukor volt csupán. Vizet is alig kaptak, napi egy vederrel. A vedreket egyszerûen beadták a vagonba, de ahogy egymást lökdösték a kitikkadt foglyok, hogy vízhez jussanak, még azt is kiöntötték.
A lágerbe érkezve rögtön beosztották a foglyokat munkaszolgálatra. A bányában fejtették ki a szenet, ami a csapnivaló mûszaki felszerelés miatt a végletekig próbára tette az emberek munkabíró képességét. A tábor tisztasági szempontból semmivel sem különbözött a foksányi istállóktól. A napi robot és koplalás mellett a tetvek is kínozták a kényszermunkásokat. A fertõtlenítés úgy történt, hogy a tábor udvarán nagy halom kupacba gyûjtötték össze a ruhákat, tüzet raktak mellette, s feléjük terelték a füstöt. Szelesebb idõben a ruhák is lángra kaptak, ám ez nem okozott nagy problémát. Naponta haltak meg emberek, így könnyen pótolták a foglyok ruhatárát. Persze az elrongyolódott, szakadt fogolyruhát nehezen nevezhetjük ruhatárnak.
Ahogy teltek az évek, az elítéltek egyre kevésbé reménykedtek a szabadulásban. Amikor felröppent a hír, hogy végre hazamehetnek, alig akarták elhinni. Végül mégis eljött a nap, amikor elkezdték õket a vagonokba terelni. A visszafelé vezetõ úton az elsõ állomás megint csak Foksány volt. A szászrégeni vonatállomás mellett állt egy borbélyüzlet, Mihály bácsi ide tért be, hogy megigazíttassa ábrázatát. A faluba vezetõ utat Marosjára felé már gyalog kellett megtennie. Ahogy a poros úton lépdelt, egy szekér komótos nyikorgása ütötte meg a fülét. Egy falubelije tért haza éppen a vásárból, és elképedve ismerte fel a rég nem látott földit. A kezdeti megrökönyödést hamar felváltotta a találkozás öröme. Amint felült a bakra a fogságból hazatért fogoly, az atyafi rögtön faggatni kezdte a többi falubéli sorsáról.
?vtizedek távlatából, a kilencven évet túlhaladott öregeket hallgatva talán kicsit romantikusnak tûnik minden, ám korántsem vidámak ezek a történetek. Már a cári Oroszországban is mûködtek kényszermunkatáborok a politikai ellenfelek megsemmisítésének céljából, de a kegyetlenkedés a dicsõséges sztálini kort jellemezte leginkább. Ezekbe a táborokba gyakran köztörvényesek is bekerültek, akiknek sokkal jobban ment a soruk, mint a nép ellenségeinek. A közönséges rablók és gyilkosok jobban megkeserítették a politikai elítéltek, a más országból származó foglyok életét, mint az õrök.
Kevesebb szó esik azokról a személyekrõl, akik nem térhettek vissza a fogságból, mert õk már nem mesélhetik el nyomorúságaikat. Cseke Sándor testvére, Károly is a lágerben halt meg. ?ccse a hazatért fogolytársaitól tudta meg, hogy mi történt testvérével. Károlyt 1942-ben vitték leventének a szász vidéki Tekére. A leventeszervezetek a katonai elõképzés legfontosabb szervezeteiként mûködtek Magyarországon az 1920-as évek elejétõl a második világháború végéig. Ez az intézmény a 12-21 év közötti legények katonai elõképzését és nemzeti szellemû nevelését szolgálta.
Átképzés után a csapatot a borgói hegyekbe vezényelték, ahol összeütköztek az orosz haderõvel. A hatalmas túlerõ miatt visszavonulásra kényszerültek. Az ellenség a Nagybányához közel fekvõ Nagysikárlón érte utol õket. A foglyokat gyalog hajtották le egészen Brassóig. Ott azzal áltatták õket, hogy nem esik bántódásuk, hamarosan szabadon bocsátják õket, de végül õk is a foksányi gyûjtõtelepre kerültek. A vonaton csupán kétnaponta kaptak egy veder vizet, és annyira kiszáradtak, hogy amikor megérkeztek a Krím-félszigetre, úgy hullottak ki a vagonokból, mint a legyek. Négyen-öten is összefogództak, de még így sem bírták egymást megtartani.
A lágerben poshadt vizet adtak az eltikkadt foglyoknak, ami sok embernek okozta a vesztét. Aki meg tudta állni, hogy ne igyon, az tovább szomjazott ugyan, de nem kapott vérhast. Vacsorára sós káposztalevet kaptak, ami az éhségüket csillapította valamelyest, de a szomjúság elviselhetetlenné vált számukra. Cseke Károly nem bírta a kínzó szomjúságot, és ivott a poshadt vízbõl. Csupán egy napot töltött a fogolytáborban, mivel már másnap elvitte õt a vérhas. Még a huszonegyedik életévét sem töltötte be.
A Szovjetunió nem dolgozott ki egységes tervet a fogolytáborok mûködtetésével kapcsolatban. Csak a táborhálózatok kialakulása után készítettek nyilvántartást, ekkorra azonban már rengeteg ember meghalt a lágerekben. Egyes adatok szerint körülbelül százötvenezerre tehetõ a fogolytáborokban elhunyt személyek létszáma. A rokonokat senki sem értesítette, a hazatérõ foglyok közölték a halálhírt a hozzátartozókkal. A túlélõk is otthagytak egy darabot az életükbõl, ezért mesélnek nehezen, szûkszavúan a rabság éveirõl. A múlt sötét foltjait nem tudjuk ugyan megváltoztatni, de tehetünk annak érdekében, hogy meg ne ismétlõdjenek.
HOVER ZSOLT, SZAB? MIHÁLY
Szabadság (Kolozsvár)
lapozás: 1-2